El Roi – ez nem csupán egy név, ez egy kinyilatkoztatás, amely a Szentírás egyik legmagányosabb pillanatában hangzik el.
Hágár, egy szolgáló, akinek nem volt hangja, hatalma, sem helye, ahová tartozhatott volna, az Ószövetség egyetlen személyévé vált, aki nevet adott Istennek. Nem egy palotában, nem az istentiszteleten, hanem a pusztában, ahol az elutasítás, a félelem és a kimerültség mindent elvettek tőle. És ott, amikor senki más nem látta őt, Isten igen.
„Ekkor ő kimondta az Úr nevét, aki beszélt vele: „Te El Roi vagy!” – azután hozzáfűzte: „Arra tekintettem én itt, aki reám tekint?” (Ter 16,13)
Hágár nem csupán azt mondta, hogy Isten észrevette őt, hanem éppen azon a helyen, ahol azt hitte, hogy elfelejtették, rájött, hogy végig vigyáztak rá.
Ez a pillanat túlmutat az ő történetén, mert EL ROI nemcsak az az Isten, aki egykor látta Hágárt. Ő AZ ISTEN, AKI MA IS LÁT. Látja azokat, akiket észre sem vesznek, akiket félretesznek, akik mindent egyben tartanak, miközben belül csendben széthullanak; akik úgy érzik, az életük csak mellékszál mások történetében.
Isten nem várta meg, hogy Hágár kijusson a pusztából. Ott találkozott vele benne, nem később, nem akkor, amikor már minden rendeződött, hanem ott, a zűrzavar, a fájdalom és a megválaszolatlan kérdések közepén.
Mert az Isten, aki lát, az az Isten is, aki keres, aki meghallgat, aki belép a megtört történetekbe, és életet lehel beléjük. Ezért, ha az életed most pusztaságnak tűnik, száraznak, bizonytalannak és fájdalmasan csendesnek, akkor ez neked szól: El Roi lát téged. Látja azt, amit mások nem vesznek észre. Megérti azt, amit mások félreértenek. Emlékszik arra, amiről azt hiszed, már elfelejtődött. Az Isten, aki a pusztában találkozott vele, veled is ott fog találkozni. Nem vagy láthatatlan; nem vagy elfelejtve; nem vagy egyedül. Látnak téged, teljesen, mélyen, személyesen.