MATTEO FARINA, a „szemét az ég felé fordító” fiatalember
Az 1990. szeptember 19-én Avellinóban született fiatalember életét Brindisiben töltötte. Édesanyja háztartásbeli volt, édesapja bankban dolgozott, és volt egy nővére, Erika, akihez nagyon közel állt. Kiváló tanuló volt, szenvedélyesen érdeklődött a tudomány és a zene iránt. Egész életében mélyen tisztelte Assisi Szt. Ferencet, Pietrelcinai Szt. Piót, Galgani Szt. Gemmát és Szt. Pier Giorgio Frassatit, Lisieux-i Szt. Teréz írásai pedig inspirálták.
Naponta imádkozta a rózsafüzért és olvasta az evangéliumot; hetente egyszer gyónt is. Gyakran vett részt az eucharisztikus szentségimádáson. Apjától erős zenei vonzalmat örökölt, aki barátaival számos hangszeren tanította meg játszani, és megalapította a „No Name” nevű zenekart, amelynek ő volt az énekese és a gitárosa is. Zeneileg nagyon tehetséges volt; szerette a rockzenét, mindent, amit a mai gyerekek szeretnek, de egy sajátos csavarral: a vágy, hogy ne csak egy újabb ember legyen, hanem mindig önmaga, a vonzalmaival, a hobbijaival, a preferenciáival, egy olyan élettervbe ágyazva, amelynek célja a cél elérése, nevezetesen az Istennel való közösség.
Barátai gyakran „moralizálóként” emlegették, mivel gyakran beszélt Istenről és a békére buzdított. Szenvedélyesen szerette a kémiát, és fontolóra vette, hogy folytassa tanulmányait a környezetmérnöki területen.
Matteo normális életet élt – a család, a plébánia, az iskola, a barátok és egy lány szerelmének normalitásait. Ferences egyszerűséggel élt normális életet, nem követte mindenáron a divatot, hanem egyszerűen önmaga akart lenni, nem tűnt el a tömegben. Ezért volt egyfajta szerénysége az öltözködésében, a felesleges dolgok elutasítása, a közösségi média használatának mértékletessége, a szeretet tisztasága, sőt, még az is, hogy képes volt ellenállni bizonyos kényelmes döntéseknek, előtérbe helyezve az olyan hiteles értékeket, mint a szeretet, a barátság, a család, a hit és az ima. És ez az egyszerűség a szenvedőkhöz vagy rászorulókhoz való közelségében is megnyilvánult. Ez a közelség nemcsak anyagi volt, hanem egy testvér gesztusaiban is megnyilvánult.
Matteo létrehozott egy alapot a mozambiki missziók számára, és oda helyezte be megtakarításait, miközben arra buzdította szüleit, hogy a karácsonyi bevásárlás helyett küldjenek valamit Afrika szegényeinek. 2007 áprilisában randizni kezdett egy Serena nevű lánnyal (akivel haláláig együtt maradt), és egyszer úgy emlegette, mint „a legszebb ajándékot, amit az Úr adhat”.
Minden békésen folyt, miközben egyre jobban átadta magát Jézusnak. 13 és fél éves korában agydaganatot kapott és Hannoverben agybiopszián esett át. Hosszú, hullámvölgyekkel teli utazás vette kezdetét. Ekkor ezt mondta: „Minden napot úgy kell élnünk, mintha az utolsó lenne, de nem a halál szomorúságában, hanem az Úrral való találkozás örömében.” Élete utolsó évtizedét egy agydaganattal küzdve töltötte, amely később halálához vezetett.
Matteo még nem volt 14 éves amikor ezt írta: „Szeretnék beilleszkedni a társaim közé anélkül, hogy utánoznom kellene a hibáikat. Szeretnék jobban bekapcsolódni a csoportba anélkül, hogy fel kellene adnom a keresztényi alapelveimet. Nehéz. Nehéz, de nem lehetetlen.”
Tudta, hogy ijesztő feladat lesz, de könnyedén állt hozzá. Ha elolvassuk a barátok, osztálytársak és azok beszámolóit, akik vele nőttek fel, rájövünk, hogy a kezdeti habozás után végül ő lett a csoport legkedveltebb és legkövetettebb tagja, mert a hitelességet és a komolyságot testesítette meg. Egy barátja azt mondta, hogy ha valakinek szüksége volt valamire, ha aggodalmára volt, mindig ott volt, anélkül, hogy ítélt volna, félmegoldások nélkül. Ő volt az a személy, akivel beszélni lehetett, teljesen nyitott volt rá, és ezt mondják a társai is, akik vele nőttek fel, akik vele jártak iskolába, akik pontosan ezért a komolyságáért szerették, mert tudták, hogy nem bigott, hogy hiteles.
Az első műtét után Matteo további négy műtéten esett át, amelyek soha nem befolyásolták tanulmányi teljesítményét. Soha nem kért különleges bánásmódot az iskolában, és mindig nagyon magas eredményeket ért el, nemcsak a saját osztályában, hanem az egész iskolában. Tanárai és osztálytársai mit sem tudtak a betegségéről; csak élete utolsó évében vált ismertté, mert nem fejezte be a tanévet, a záróvizsgákat. Matteo számára nem volt minden világos; néha azt mondta, olyan, mintha ködben járna, biztos benne, hogy előbb-utóbb a köd elmúlik, és megtalálja a fényt.
Matteo semmit sem utasított el a világból, amelyben élt, hanem magába szívta mindennek a pozitivitását, amivel találkozott. Nem hagyta, hogy a negatívum elnyomja vagy beszennyezze, és ezt bármelyik gyerek meg tudja tenni. Magába szívta a család pozitivitását, magába szívta az iskola pozitivitását, a sok barát örömét és azt is, hogy velük lehet szórakozni, és olyan kötelékeket kovácsolt, amelyek örökké tartanak. Szerette a lányt, élvezte a vele való együttlét boldogságát, a család jövőjének tervezését anélkül, hogy sietne, hanem a közös növekedés, érés örömében. Mélyen szerette a Teremtést, közös otthonunkat, ő, aki elsőrangú környezetvédő volt. Szerette és időt szánt az imára, az Egyház részének érezte magát, és még betegségében is megtalálta a pozitivitást, Jézushoz való közelebb kerülés lehetőségeként élte meg. Úgy döntött, hogy igaz és egyedi ember lesz.
Ezek a 15 éves korában írt szavak kulcsot rejtenek az életéhez: „Uram, tekintetemmel az ég felé akarom élni az életemet, tekintetemmel az ég felé, hogy csak a szeretetet lássam, mert arra vágyom, hogy egy napon örökké veled élhessek, bűn nélkül, de csak szeretettel…Tükör szeretnék lenni, a lehető legtisztább, és ha akarod, fényedet minden ember szívében visszatükrözni. Köszönöm az életet. Köszönöm a hitet. Köszönöm a szeretetet. Tied vagyok.”
Matteo 19 éves korában, 2009. április 24-én hunyt el szülővárosában. Ferenc pápa 2020. május 5-én tiszteletreméltóvá nyilvánította.
Ferenc pápa emlékeztetett minket: „Ne féljetek a szentségtől. Nem veszi el tőletek az erőtöket, az életeteket és az örömötöket. Épp ellenkezőleg, mert azzá váltok, aminek az Atya szánt, amikor teremtett titeket, és hűségesek lesztek saját lényetekhez.”
