Köszöntjük a Szent Ferenc plébánia oldalán
„Anyámnak nem gyújtottam gyertyát. A fényt nem lehet megvilágítani” – írja Szabó Magda.
“A lámpa nem látja önmaga fényét. A méz nem érzi önmaga édességét.” – fogalmazza meg ugyanezt Weöres Sándor.
A mai nap azért van, hogy arra is fény essen, aki egész évben világít.
Boldog Anyák-napját kívánok!
A HITVALLÁS, AMELYET MONDASZ, ÉS A SZENT, AKI MEGVÉDTE
„Ő AZZÁ LETT, AMI MI VAGYUNK, HOGY MINKET AZZÁ TEHESSEN, AMI Ő” – írta Szt. Atanáz „A megtestesülésről” című művében.
Minden vasárnap a misén felállunk, és elmondjuk a niceai hitvallást. Ősi nyelvezete mögött eszmék csatamezeje húzódik meg, és igazságának egyik legelszántabb védelmezője egy fiatal egyiptomi püspök volt: SZT. ATANÁZ.
EGY IV. SZÁZADI VÁLSÁG
A IV. században az Egyház teológiai válsággal nézett szembe. Egy népszerű pap, Arius azt tanította, hogy Jézus, Isten Fia teremtmény – bizonyos értelemben isteni, de nem teljesen Isten. Tanítása gyorsan elterjedt, különösen azok között a püspökök között, akik a Római Birodalommal való béke fenntartására törekedtek. A tét nem pusztán elméleti volt. Ha Krisztus nem igazán Isten, akkor nem tud bennünket Istennel egyesíteni. Ha kevesebb, mint Isten, akkor a kereszt nem válthatja meg a világot.
Szt. Atanáz, Alexandria püspöke, korán felismerte a veszélyt. Ragaszkodott ahhoz, hogy a Fiú „EGYLÉNYEGŰ” (homoousziosz) az Atyával – egy állítás, amelyet az Egyház később a niceai hitvallásban rögzített. „Ő azzá lett, ami mi vagyunk, hogy minket azzá tehessen, ami Ő.” – írta a „De Incarnatione” című művében. Ez nem puszta metafora volt. Ahhoz, hogy az üdvösség valóságos legyen, Jézusnak valóban isteninek és valóban emberinek kellett lennie.
SZÜLETETT, NEM TEREMTETT
A Niceai zsinat 325-ben megerősítette Atanáz álláspontját, kijelentve, hogy Jézus „született, nem teremtett, egylényegű az Atyával.”
Ezek a kifejezések nem pusztán költőiek voltak – határvonalakat húztak a zavar és a kompromisszum ellen. Ám a zsinat lezárulta után is folytatódott a konfliktus. Az ariánusok továbbra is hatalmon maradtak, különösen a császári udvarban. Szt. Atanázt ötször száműzték. Volt idő, amikor szinte az egész püspöki kar ellene fordult. Ő azonban kitartott.
Nem egy elvont eszméhez ragaszkodott – azt a lehetőséget védte, hogy Isten belépjen a világba. Atanáz tisztánlátása és bátorsága nemcsak a tanítást őrizte meg, hanem az Egyház lelki képzeletét is. Nélküle a megtestesülésről, a Szentháromságról és az Eucharisztiáról alkotott felfogásunk is veszélybe kerülhetett volna.
„EMBERRÉ LETT, HOGY MI IS ISTENIVÉ LEHESSÜNK.” (Szt. Atanáz)
Ma is az ő győzelmét visszhangozzuk minden alkalommal, amikor elmondjuk a niceai hitvallást. Ezek a szavak viták és száműzetések tüzében formálódtak. Nem puszta relikviák. Életvonalak, amelyek ahhoz a hithez kötnek bennünket, amelyet továbbadtak és amelyért megküzdöttek.
A Katolikus Egyház Katekizmusa világosan fogalmaz: „Jézus Krisztus valóságos Isten és valóságos ember” (KEK 464), és ez az igazság „egyedülálló és teljesen páratlan esemény” hitünk középpontjában (KEK 470).
Ha ez így van, akkor többel tartozunk, mint gondolnánk annak a püspöknek, aki nem hátrált meg. Amikor vasárnap, azt mondod: „egylényegű az Atyával”, gondolj Szt. Atanázra. Lehet, hogy a neve nem hangzik el, de ott van – minden szóban, minden kifejezésben, minden szótagban – egy hitvallásban, amely túlélte a császárokat.
EL ROI – AZ ISTEN, AKI LÁT TÉGED
El Roi – ez nem csupán egy név, ez egy kinyilatkoztatás, amely a Szentírás egyik legmagányosabb pillanatában hangzik el.
Hágár, egy szolgáló, akinek nem volt hangja, hatalma, sem helye, ahová tartozhatott volna, az Ószövetség egyetlen személyévé vált, aki nevet adott Istennek. Nem egy palotában, nem az istentiszteleten, hanem a pusztában, ahol az elutasítás, a félelem és a kimerültség mindent elvettek tőle. És ott, amikor senki más nem látta őt, Isten igen.
„Ekkor ő kimondta az Úr nevét, aki beszélt vele: „Te El Roi vagy!” – azután hozzáfűzte: „Arra tekintettem én itt, aki reám tekint?” (Ter 16,13)
Hágár nem csupán azt mondta, hogy Isten észrevette őt, hanem éppen azon a helyen, ahol azt hitte, hogy elfelejtették, rájött, hogy végig vigyáztak rá.
Ez a pillanat túlmutat az ő történetén, mert EL ROI nemcsak az az Isten, aki egykor látta Hágárt. Ő AZ ISTEN, AKI MA IS LÁT. Látja azokat, akiket észre sem vesznek, akiket félretesznek, akik mindent egyben tartanak, miközben belül csendben széthullanak; akik úgy érzik, az életük csak mellékszál mások történetében.
Isten nem várta meg, hogy Hágár kijusson a pusztából. Ott találkozott vele benne, nem később, nem akkor, amikor már minden rendeződött, hanem ott, a zűrzavar, a fájdalom és a megválaszolatlan kérdések közepén.
Mert az Isten, aki lát, az az Isten is, aki keres, aki meghallgat, aki belép a megtört történetekbe, és életet lehel beléjük. Ezért, ha az életed most pusztaságnak tűnik, száraznak, bizonytalannak és fájdalmasan csendesnek, akkor ez neked szól: El Roi lát téged. Látja azt, amit mások nem vesznek észre. Megérti azt, amit mások félreértenek. Emlékszik arra, amiről azt hiszed, már elfelejtődött. Az Isten, aki a pusztában találkozott vele, veled is ott fog találkozni. Nem vagy láthatatlan; nem vagy elfelejtve; nem vagy egyedül. Látnak téged, teljesen, mélyen, személyesen.
Ecclesiasticus Cor Jesu Sacratissimum
